2020. március 22. Az első vasárnap, hogy a koronavírus gyors terjedése miatt hozott kormányzati intézkedésekkel összhangban, a református templomokban és imaházakban is szüneteltetésre kerültek az istentiszteleti alkalmak  legalábbis a gyülekezet részvételével. Számos lelkész viszont élve a digitális kommunikáció kínálta lehetőséggel, élő egyenes adásban igyekezett „istentiszteletet közvetíteni” a hívek számára: palástban, szószékről vagy úrasztalától, az istentiszteleti rendtartás teljes vagy részleges keretében,  de üres templom előtt, a felvevő kamera, legfeljebb technikai személyzet társaságában.

Első hallásra, látszatra úgy tűnik, dicséretes és kreatív a vállalkozás. A szándék, hogy nehéz és vészterhes időben az evangéliumhirdetéssel elérjük  akár a kibertér közvetítésével  a félelemben élő embert, hogy az imádságok által megszólaltassuk az általa ki nem mondott szorongást, kétséget, bizalmat vagy reményt, önmagában nem lehet problémás. Az sem zárható ki, hogy nagyon sok, kényszerből otthon maradt gyülekezeti tag számára látni a képernyőn lelkipásztorát, hallani a hangját, látni az otthonos templomtér belső enteriőrjét, hallani a harangok zúgását, meghitt, felemelő vagy bátorító érzés lehet. De vajon, mit jelent egyházi és teológiai önértékelésünkre nézve az a körülmény, ha tartósan be kell rendezkedni a templomtérben összegyülekezett gyülekezet nélküli istentisztelet műfajára? Nem beszélve arról, hogy a vírus elérheti a lelkipásztort is, s betegség miatt sorra ritkulhatnak vagy szűnhetnek meg az online közvetítések. És vajon ez a műfaj (a hívek aktivitása nélkül) nem újból csak a vallási értékekre irányuló fogyasztói szemléletet hivatott tovább erősíteni?

A kérdés számomra sokkal inkább így hangzik: miként értékelhető teológiai szempontból ez a kényszermegoldás? Milyen ekkléziológiai minősége van az ilyen módon imitált istentiszteleteknek, és milyen következményekkel számolhatunk? (Félreértés ne essék: most nem egy-egy gyülekezeti istentisztelet közvetítése a kifogás tárgya, hanem a gyülekezet nélkül imitált alkalomé… Az előbbinek megvan a létjogosultsága, ha nem is pótolja a személyes jelenlétet). Vagy még kíméletlenebbül, önkritikusan fogalmazva: nem mulasztottuk-e el már sokkal korábban azt a teológiai műhelymunkát, amely biztos tájékozódást nyújtana az ilyen helyzetekre nézve, hogy az ilyen rendkívüli esetek és hasonló kényszerszülte alkalmak ne a teológiai megalapozás és reflektálatlanság hiányérzetét keltsék? És milyen feltétel mellett, milyen reformátori-teológiai felismerések fényébe beállítva kellene értékelnünk online-istentiszteleteink sorozatait?

Olvasom, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület honlapján un. vezérfonalat adott közre otthoni családi áhítatok tartása végett, azzal az indoklással, hogy „vészterhes időben otthonainkban is megszentelhetjük a vasárnapot az Isten igéje köré gyűlve” (ld. http://reformatus.ro/vezerlofonal-a-csalad-ahitatahoz.html). Na, végre!  állapítom meg jóleső érzéssel. Hiszen erről szól a reformátori alapfelismerés: hogy személy szerint állok én, s hozzám hasonlóan a másik hívő ember Isten színe előtt. Hogy az Isten előtt való elcsendesedés, az Ige olvasása, a könyörgés a hívő keresztyén életforma alapja és nélkülözhetetlen feltétele,  azaz válasz Isten embert megszólító közelségére.

A személyes és közvetlen istenkapcsolat tudatosítása és megélése a reformátorok alapvető felismeréséhez és egyházépítő igényéhez tartozott. De ők nemcsak hirdették, maguk is élték az Isten színe előtt való személyes elcsendesedés, az intenzív imaélet, a hittapasztalat általi megajándékozottság életformáját  a középkori intézményes egyház ember és Isten között közvetíteni kívánó szerepével szemben. De vajon, történelmileg nézve nem esett vissza a protestantizmus saját igei felismerései előtti állapotba? Nem ugyanazt a közvetítő szerepet igyekszik a hivatalos/hivatásos egyház tagsága (a klérus) eljátszani, amelyet egykor végérvényesen el kívánt búcsúztatni: a közvetítő szerepet? Ugyanis nem tudunk másra gondolni, amikor az online-közvetítések egynémelyikében azt halljuk, hogy a vírus okozta vészhelyzet megakadályozta a híveket abban, hogy Krisztushoz jöjjenek, de majd a képernyők és közvetítések átveszik azt a szerepet, amit a „rendes” istentisztelet alkalmával a Szentlélek hivatott betöltetni, az Istennel való kapcsolattartás realitását… Mintha mindez az egyház hivatalos szolgái, a lelkészek nélkül nem is működne….

De lássuk ezt a kérdést az egyház ismertető jegyei (notae ecclesiae) és tulajdonságai (attribútumai) felől, valamint a liturgikus/szakrális tér szempontjából.

A reformátorok, valamint a reformátori hitvallások egybehangzó meggyőződése szerint az egyház egyszerre congregatio és communio: a hívek összegyülekezése (összegyűjtése), valamint a Krisztussal és egymással való közösség megélése, a Szentlélek ereje és hatalma által. De egyik sem működik a másik nélkül, legalábbis az egyház földi, látható, szervezeti formájának rendjében nem. A hívek összegyülekezése jelenti a külső látható keretét annak a közösségnek, amelyet a Szentlélek megteremt  a Krisztus életében és halálában, illetve a feltámadott Úr jelenlétében való részesedés (communio, unio mystica) pedig látható és megtapasztalható közösségben (congregatioban) mutatkozik meg, adott helyen és időben. Az Ige és a sákramentumok köré egybegyűlt gyülekezet nélkül nehéz lenne egyházról beszélni, mint ahogy a communio belső tartalma nélkül semmilyen összegyülekezés nem tekinthető igazán egyháznak. Az egyház egyik valóságát sem képes az ember önmagában  sem a congregatiot, sem a communiot , vagy az intézményes egyház adminisztrációja és szervezeti struktúrája által biztosítani. Vagyis, mai helyzetünkre vetítve: nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy a hívek összegyülekezése nélkül imitált istentisztelet közvetítése vagy streamelése által pótolható az, ami az egyház liturgikus rendjében Isten-tiszteletként  a Szentlélek erőterében és hatalma által, könyörgésünk kíséretében, de a magunk hatékonysága nélkül  vasárnapról vasárnapra megtörténhet. Ennek a „történésnek” komolyan vétele, s Szentlélek-Isten gyülekezetet összegyűjtő és megtartó, a maga jelenlétében részesítő hatalmába vetett hit realizmusa nélkül minden istentiszteletnek nevezett kísérlet csak vallásos rendezvény marad, egy a vasárnapi szabadidős programok kínálatából. Egy vallásos rendezvényt lehet ugyan pótolni technikai eszközökkel, távvezérléssel, online közvetítésekkel; azt sem zárom ki, hogy ez egyes nézőkben még lelkesedést is kelt,  de nagy a kísértés, hogy mindez a hivatalosak (a klérus) szerepének megkerülhetetlenségéről, közvetítő szerepéről szól, s ennek (akár kimondatlanul is) pótolhatatlanságát hivatott hirdetni…

Másfelől érhető a gyülekezet tagjainak vágyódása a templomterek, a „szent helyek” felé. Jó látni e tereket,  ha élőben nem is, de legalább képernyőn, monitoron. A liturgikus, szakrális terek ugyanis nem önmagukban szentek, de a „szent lenyomatát” hordozzák magukon, azt szimbolizálják. Évszázadok és nemzedékek hittapasztalatainak, teológiai felismeréseinek, vallási és spirituális meggyőződéseinek formába öntött terei ezek, amelyek a kultusz, a rítus, az istentisztelet számára biztosítják a helyszínt, illetve az emberi lét transzcendens meghatározottságára mutatnak. Szakrálisnak, liturgikusnak mondjuk e tereket, mert ama „másik valóság” megtapasztalását teszik lehetővé, helyet és alkalmat biztosítanak az elcsendesedésre, a lélek belső békéjének keresésére, az imádkozásra, s jó, ha ilyen minőségükben elkülönülnek a profántól. De vajon ezt a funkciót más, provizórikus vagy elkülönített terek nem tölthetik be? Dehogynem, hiszen tudjuk, hogy nem Istennek, hanem az embernek van szüksége kultikus helyekre (ld. 1Kir 8,2627). Ott, ahol emberek egyik-percről a másikra merényletnek, tömeges balesetnek vagy természeti katasztrófának válnak áldozataivá, s ahol hozzátartozók, barátok, s kollegák gyertyát gyújtanak, egymásba kapaszkodnak, fényképeket és virágokat helyeznek el, ott nem szakrális térré alakul hirtelen az amúgy profán helyszín? Vagyis, ott ahol az embernek egzisztenciális megrendülésben lesz része, élettapasztalatok félelemmel töltik el, és rádöbben, hogy nem ura saját sorsának, ahol egy félelmetes hatalom bármikor kiszakíthatja szerettei köréből, ott nem kellene teret engedni annak, hogy Istenhez kiáltson, hangot adjon megrendülésének, fohászkodjon vagy csendben reménykedjen? Nos, nem zárható ki, hogy a nem kultikusnak/liturgikusnak szánt terek, pl. egy családi otthon is, a reménység, a könyörgés, az igeolvasás, az emlékezés, illetve a saját egzisztencián túlmutató megtapasztalás szakrális térré válik (ideiglenesen). Kérdés, hogy kapnak-e az érintettek segítséget arra nézve, hogy  pl. járvány vagy más veszély, gyülekezési és kijárási tilalom idején  áhítat és Isten előtti elcsendesedés végett meg tudják teremteni maguk és szeretteik számára a „szent idő és tér” alkalmát? Nos, ezért tartom nagyon értékesnek az Erdélyi Egyházkerület ajánlását a házi áhítat tartására nézve, mert számol az egyéni és családos elcsendesedés, az Igére figyelés és könyörgés alkalmával, illetve ehhez ad bátorítást, bíztatást.

Ha valóban számolni lehetne azzal, hogy amikor vasárnap megkondul a jól ismert harang hangja, s ez egyszersmind hívogató hang lenne arra, hogy a gyülekezet tagjai otthonukban időt szakítva, s arra méltó módon odakészülődve, a Lélek segítségül hívásával Írás felé hajolnak, olvassák és hallgatják az Ige szavait, teljes értékű Isten-tiszteletnek kellene az ilyen alkalmakat tekintenünk. Nemcsak azért, mert abban a provizórikus szakrális térben megszólal az Ige, hanem azért is, mert erőt és reményt merítene az érintett ember abból a körülményből, hogy ebben a percben és órában nemcsak ő, de a gyülekezet többi tagja és számos keresztyén is ezt teszi. Ez az „egyidejűség” és „egyakarat”, egy sorközösségnek a mennyei istentiszteletbe egy szívvel és egy lélekkel való bekapcsolódása  akár egy térben való fizikai együttlét nélkül is  több erőt adna, többet megéreztetne a hívő emberrel a Krisztus egy, szent és egyetemes egyházához való odatartozásából, mint a monitorokra és online-közvetítésekre való esetleges és végső soron ellenőrizhetetlen, interakcióhiányos rákapcsolódás.

Nyilván, ennek a „történésnek” a garanciája újból nem az ember kezében van. Ha megvalósul, akkor ez is a Lélek munkájának köszönhető, s az ebben való részesedés pedig ajándék. De ennek az ajándéknak a fogadására való felkészítésben  igen, akár az internet segítségével is  a lelkészeknek újból, ugyanakkor másképp lehetne kulcsszerepe: megfelelő igeszakaszok ajánlásával, rövid igamagyarázatok, meditációk vagy imádságok megosztásával, az egyidőben történő, és ugyanazon bibliai igeszakasz felett való elcsendesedésre való meghívással, vagy az egyéni elcsendesedést szolgáló további gyakorlati tanácsokkal. Ezzel bizonyságát adhatná annak, hogy a hitben felnőtt vagy felnövekvő, személy szerint Isten színe előtt álló, ugyanakkor Isten előtt személy szerint számot adó hívő embernek tekinti gyülekezeti tagjait. Vagy legalábbis ehhez kíván segítséget nyújtani. Ez lenne igazán a reformátori mérték istentiszteleti életünkre nézve e nehéz időben  nem szólva arról a gyülekezetépítés számára értékes többletről, hogy a vész elmúltával a hitben ily módon megerősödött ember tényleg vágyakozni fog vissza a gyülekezet közösségébe, a templomba, Isten közös dicsőítésére.

Dr. Fazakas Sándor

lelkipásztor, egyetemi tanár

TÁVISTENTISZTELETEK GYÜLEKEZET NÉLKÜL?